Azon gondolkodám...
Reggel a buszút nagyon jó arra, hogy gondolkodjak, mert annyira ráz a jászberényi, hogy olvasni azt nem lehet.
Ma az jutott eszembe, hogy nekünk sose lesz tvnk. Akkor se ha gyerekünk lesz. Ebből a szempontból nem lesz jó a gyereknek más szempontból viszont igen.
Mert:
1. Lesz két szerető szüleje (sőt, a többinek nővérei vagy bátyjai).
2. Lesz négy szerető nagyszüleje.
3. Lesznek nagybácsijai és nagynénijei.
4. Ott lesznek anya és apa barátai.
5. Ott lesz A Kutya, aki mindig lesz a háznál. Mert kutya az kell.
És ez a sok ember mind szeretni fogja ő (őket) és mindig lesz kivel játszani és lesz, aki meséljen és sokat fogunk kirándulni, meg lesznek okos játékai (amiket tuti valamelyik nagyszülő/barát fog beszerezni, ahogy ismerem őket), és persze lesznek a barátok gyerekei is, akik mind nagyobbak lesznek (aztán meg kisebbek).
És ennyi sok szeretet és törődés mellé szerintem nem kell majd a tv. Akkor sem, ha beteg lesz, mert akkor anya vagy apa otthon marad és mesél.
Illetve ha a poronty mégis nézni ahajt valamit, hát ott a számítógép és azon lehet nézni, viszont akkor biztosan azt nézi, amit az éppen vele lévő felnőtt megenged és véletlenül sem kerül a képbe az esti tv híradó vagy valami kaszabolós hentelős rémálom.
Szóval az én gyerekeimnek jó lesz, mert nagyon sokan fogják őket szeretni.
Carpe diem
Vagy esetleg élj a mának.
Ez a gondolat fogalmazódott meg bennem pár napja, amikor is egyre kilátástalanabbnak kezdtem érezni az életet.
Mivel nem tudjuk mit hoz a holnap (és röhej, de tényleg nem tudni) ezért egyre inkább kezdem megérteni azokat, akik egyik napról a másikra élnek.
Ma még van pénzem kabátra, gyorsan veszek, akkor is, ha holnap nem lesz mit ennem, DE lesz egy kabátom. Ma még be tudom a fizetni az akármit, ezért gyorsan megteszem, mielőtt elköltöm a pénzt másra.
Ráadásul ismét betegnek érzem magam... Haláli.
Nyugodtabban
Egy hét után ma voltam újból dolgozni. Valószínű, hogy februártól nem megyek és ez a tudat valahogy megnyugtat. Én hoztam a döntést és tudom, hogy merész, mert ma itthon munkát találni kb. esélytelen. De, amikor már az előző este rosszullét kerülget, ha csak arra gondolsz, hogy dolgoznod kell másnap, az szerintem nem normális dolog.
De megnyugodtam a döntéstől, attól, hogy én hoztam meg és nem kirúgnak, attól, hogy tudom, hogy mindent megtettem, amit lehetett, hogy ne így legyen. Ez jó érzés.
Persze baromira megijesztettem Alyrt és apukámat, de ennél még az is jobb, ha takarítok.:) Akkor is ha fizikailag megterhelő.
Illetve most megint játszik a szétnézek kicsit külföldön kártya is.
Farsang
Bár még csak nagyon az elején vagyunk a farsangi készülődésnek, én már tudom mikre lesz szükségem.
Kell egy fűző. Már kinéztem, hogy milyen, fizetés előtt egy héttel meg is rendelem, hogy ideérjen.
Aztán kell egy szoknya, ami barna vagy sötétzöld, esetleg fekete vagy bordó.
Kell egy kalap. Még sosem volt kalapom.
Gondoltam rá, hogy elhozom anyuéktól a barna kószakabátot is.
Kell egy kis táska oldalra, de azt megvarrom, anyagom van hozzá.
És kéne a fizetésem, hogy mindezt megvehessem:)
Köszönöm Istenem!
Az utóbbi időben elég sok filmet láttam, és arra jutottam, hogy én piszkosul nagy mázlista vagyok. Mert nem vagyok tehetséges, nem vagyok zseni, nem vagyok abban az értelemben különleges, mint, ahogy az előadóművészek. Pedig nagyon szerettem volna az lenni, de nem vagyok. Átlagos vagyok és ez valahol jó. A tehetséget feldolgozni nagyon nehéz lehet, hogy nem érted, miért nem értenek meg, hogy nem tudsz együtt élni az emberekkel, mert te zseni vagy, mert valamilyen adottságod van, ami a többieknek nincsen. Ezért a többiek vagy csodálnak, vagy irigyek rád, vagy mind a kettő.
Persze én is sok mindenhez értek, de nem vagyok kiemelkedő. Néha nagyon bánt ez az érzés, hogy nincs elég szép hangom, nem tudok táncolni, nem jó a kézügyességem, és nem vagyok jó színész. De cserébe jól tanítok, szépen mesélek, nagyon lelkes tudok lenni, meghallgatok másokat, és még egy csomó minden, ami most nem jut eszembe.
Szóval köszönöm istenem, hogy nem vagyok tehetséges és, hogy ezt fel is tudom dolgozni!:)
LEPke
Tegnap reggel sikeresen elaludtam. Már ez is jelezhetett volna nekem, hogy valami nem stimmel (nem ébredtem fel az órára sem). Késéssel ugyan, de odaértem a Trefortba. Még bőszen díszítettek az emberek. Összedugtuk a technikát, aztán átöltöztem és elkezdtem téblábolni. Kevés volt a látogató, de legalább tudtam beszélgetni az emberekkel.
A negatívumokat, javítani valót már elmondtam Mogyinak, ő írt is két oldalt arról mire kell legközelebb figyelni.
Az esti rész viszont meglepően jól sikerült. Beszélgettem egy jót Dodieval meg másokkal is.
Az este legkedvesebb része mégis az volt, amikor BF csendet kért. Én arra gondoltam, hogy akkor most megköszöni mindenki munkáját (ahogyan mi tettük tavaly), de ehelyett letérdelt és megkérte Mogyi kezét. Akkora naagy tapsvihar lett és mindenki örült neki és ez nagyon jó volt. Meg is mondtam BF-nek hogyha ezek után nem veszi és el, vagy mogyi boldogtalan lesz, akkor kinyírom.:)
A PUBos rész után mi még elmentünk enni, és ott vagy egy órát beszélgettünk Dodieval és Esgallal.
Miután hazaértünk elaludtunk nagyon hamar. Én négykor ébredtem fel. Délután négykor...
Most hőemelkedésem van...
Sherlock Holmes 2
Mivel már régen jártunk moziban, most hirtelen elmentünk, ráadásul premier napon. Ennek köszönhetően a második sorból nézhettük Robert Downey Jr. fejét.
A film jó. Legalábbis nekem tetszik. Nem unatkoztam közben, nem néztem az órámra, a történet vezetése jó, és nem teljesen kitalálható a végének a hogyanja. Szerepel benne sasfészek is!:)
Amit észrevettem a film nézése közben, hogy a R.D által megformált Sherlock sokkal szerethetőbb figura, mint bármelyik másik amit eddig láttam. Talán mert emberibb. Ő is téved és, bár baromi jól titkolja, de vannak érzései. Például fontos neki a barátja Watson. Néhány apróságtól eltekintve senkinél nem éreztem azt, hogy hűűűű most ez szíínész, hanem elhittem, hogy a karakter, amit játszik az ő maga. Ez alól csak Moriarty a kivétel, valahogy nem volt elég hiteles számomra.
Ameddig az egyik harcjelenetnél az ugrott be, hogy ez igeen milyen jól összedolgozik és kiegészíti egymás Watson és Holmes, addig Jared Harrisnél néha elgondolkodtam, hogy most ő ki is igazából?
Noomi Rapace neve az erdeti Svéd Tetovált Lány című filmből lehet ismerős sokaknak. Bár, nem tudtam elfelejteni, hogy ő játszotta a főszereplőt abban a filmben, itt is hitelesen hozta a cigánylányt. Legalábbis szerintem.
Nem akarok spoilerezni a filmből, ezért nem írok le részeket, hogy ez mennyire jó volt, meg az mennyire jó volt, vagy nem volt jó.
Érdemes rá elmenni. Ja és a zenéje ismét zseniális lett.
Höhö, hülye kérdőív:DD
Hány éves leszel 5 év múlva? 30 (te jó isten!!)
Szerinted akkor házas leszel? Talán.
Melyik filmet láttad utoljára? A Vándorló Palotát (de csak félig, még be kell fejezni.)
Kit tárcsáztál utoljára? Alyrt.
Ki hívott téged utoljára? Alyr
Kitől kaptál utoljára smst? A telenortól, hogy aktiválták a csomagom.
Jobban szeretsz smst írni, vagy telefonálni? Telefonálni szeretek.
Van háziállatod? A Bömbiii (Szeder)
Mit csináltál tegnap éjfélkor? Gyűrűk Urát olvastam.
Hova mentél utoljára? Mármint, hogyhogy hova? Mondjuk őő találkoztam egy külföldi ismerősömmel.
Mit szeretsz a télben? Amikor esik a hó és lehet hógolyózni a templomkertben.
Mit szeretsz a nyárban? A szünetet, a nyári estéket, az illatokat, a napsütést, hogy lehet bringával menni bármikor, az esőt, a szelet. Mindent.
Mit szeretsz a tavaszban? A májust. Úgy ahogy van.
Mit szeretsz az őszben? A kirándulásokat, azt, hogy lehet hordani a csinos kabátomat.
Társaságkedvelő ember vagy? Igen. Ha sokáig nem találkozom a barátaimmal, szociomániás leszek. Egyszer amikor már egy ideje nem találkoztam senkivel, mert nem értek rá, a postán egy órát beszélgettem egy nénivel és boldog voltam tőle, hogy valaki szóba áll velem.
Melyik a kedvenc éttermed? Nincsen ilyen.
Melyik a kedvenc kávézód? A Frei cafékat szeretem, finom a kávéjuk.
Mit ettél utoljára? Kompótot!
Melyik a kedvenc desszerted? A Cserpes rudi és a sütiiii
Melyik a kedvenc levesed? Tárkonyos csirkeragu leves. Akármennyit meg tudok enni belőle.
Szereted a kávét? Sok sok tejjel.
Naponta mennyi vizet iszol? Nem tudom. Változó.
Mit iszol reggelente? Jegeskávét, ha az nincsen akkor teát.
Hason fekve alszol? Is. Meg jobboldalt, meg baloldalt, meg a hátamon, meg összegömbölyödve.
Fel tudod tölteni benzinnel a kocsitokat? Nincs is kocsink.
Szereted a Snoopy-t? Nem.
Tudsz pókerezni? Nem. Nem szeretem a pókert, azt hiszem nem jó emberekkel kezdtem el egyszer játszani. Én a játékokat a játékért szeretem és nem a nyerésért.
Jártál valaha Kanadában? Nem. De a Prince Edward szigetre elmennék.
Ismersz valakit, akinek ugyanakkor van a szülinapja, mint neked?Aham A Mikit.
Szeretnél gyerekeket? Négyet. Két fiút, két lányt, felváltva és lány legyen a legkisebb.
Voltál valaha kórházban? Van, aki nem?
Tenger vagy medence? Tenger.
Gyakran hordasz ékszereket? Mindig a nyakamban van a mogyitól kapott nyakláncom, néha van rajtam gyűrű és fülbevaló.
Melyik a kedvenc tévéműsorod? Bibibí nincsen is tévém!
Ki a legviccesebb ember, akit ismersz? Őőő... Sok vicces embert ismerek.
Plüssállatokkal alszol? A Gizmo állatnak számít?
Milyen a mobilod csengőhangja? Melyiké?:D A huszasé Rayaton Butterfly, a másiké meg Omnia track4:D
Megvannak még a gyerekkori ruháid? Csak az első.
Milyen színű a fal a szobádban? A hálóban kék, a nagyszobában napsárga.
Alvás közben be van zárva a szobád ajtaja? Nincsen. Akkor nem jön be a levegő.
Sokat flörtölsz? Nem. Sosem tudtam, hogyan kell.
Olvasol napilapokat? Metrot, ha kapok.
Nézel valamilyen szappanoperát? Most az Everwood és az Amynek ítélve megy felváltva, amikor főzök.
Ha lenne rá lehetőséged, úsznál delfinekkel? Van, aki nem?
Melyik a kedvenc szendvicsed? A sajtos-paradicsomos-sonkás-vajas naagy friss zsömlés szendvics.
Van olyan ember, akire stílusikonként tekintesz? E?
Melyik a kedvenc bőrszíned? Magamon? Azt szeretem, amikor nyáron lebarnulok és szeplős leszek.
Milyen színű cuccokat szeretsz viselni? Bordó, zöld, lila, fekete.
Mit szeretsz magadban a legjobban? Testrészt vagy tulajdonságot? Testrészként a szememet, tulajdonságként azt, hogy jó a problémamegoldó képességem.
Milyen színű a szemhéjfestéked? nincs ilyenem. Vagyis van, kaptam Narbtól de most meg nem mondom milyen színű.
Milyen színű a szempillaspirálod? Olyanom sincs.
Milyen hosszú a hajad? Derék alá ér.
Melyik családtagodat szereted legjobban? E?
Mennyi ideig tollászkodsz a fürdőszobában? Kevesebbet, mint a legtöbb férfi ismerősöm.
Van, hogy körbetáncolod a hálószobádat egy szál fehérneműben? Ó hooogyne, keringőzöm meg cha-chacsázom is.
Mi idegesít leginkább a fiúkban? Ha vinnyognak. Egy fiú ne vinnyogjon.
Szereted a szakállas/borostás pasikat? Hát, ezen még sose gondolkodtam.:D
Mi a fontos számodra egy kapcsolatban? Sok minden. Bizalom, szeretet, őszinteség, megbízhatóság, humorérzék stb.
A külső számít? Nem.
Szeretnél piercinget a köldöködbe? Sehova nem szeretnék ilyesmit.
Tartod a kapcsolatot azokkal a társaiddal, akik elmentek az osztályból? Melyik osztályból?:D Amúgy nem.
Milyen hangerőn nyomatod a szobádban a zenét? Saját lakásom van. Úgy hallgatom a zenét, ahogy akarom!
Milyen színűek a függönyeid? Sárga, kék, kék, zöld
Hol szoktál vásárolni? Spar, tesco, auchan, piac.
Most mire gondolsz? Rohadt késő van, nem kellett volna meginni azt a cappuccinót, és nem vagyok álmos, ellenben fáj a hátam.
Gyakran beszélgetsz a szüleiddel? Igyekszem. Nekem fontosak a szüleim.
Szereted a gyerekeket? Nem. Mazochismuzból lettem tanár...
Milyen alkoholt ittál utoljára? Cidert.
Félsz az elkötelezettségtől? Nem.
És most megyek aludni....
Mikor is?
Tegnap hazafele a buszon azon tanakodtam, hogy mikor is fordult meg először a fejemben, hogy tanár is lehetnék. Talán 7 éves lehettem. Elsős voltam ez biztos. A tanítónénim valamiért nagyon csúnyán rám szólt. Eleve nem szeretett túlzottan. Akkor azt mondtam magamban, hogyha én tanító néni lennék akkor, biztosan nem ilyen lennék. Hanem kedves meg mosolygós, meg játszós, és biztosan engedném a gyerekeknek hogy rajzoljanak ha készen vannak. Mert valami ilyesmit követtem el, ha jól emlékszem.
Aztán sok évvel később, már gimisként, jutott eszembe, hogy ha magyar tanár lennék, akkor hogyan tanítanám az adott anyagot. Mert biztosan nem ilyen hót unalmasan.
A következő ilyen villanás, akkor jött, amikor nem vettek fel magyar szakra (mert ugyebár magyar tanárnak indultam), és jelentkeztem a tanítóképzőre és el is sírtam magam, amikor felvettek. És akkor is sírtam, amikor sikerült időre elvégeznem.
És akkor eszembe jutott, hogy néha azon gondolkodom, hogy tényleg ez a hivatás való-e nekem, mert sokszor úgy érzem, hogy nem vagyok elég jó.
Pedig szeretek tanítani... Szeretem, amikor látom, hogy megértették, szeretem, amikor értelmesen tudok beszélgetni egy-egy témáról a gyerekekkel, szeretem ezt csinálni, játszani velük, mesélni nekik, új dolgokat mutatni.
De majd csak jobb lesz, mint most... Mert most nem jó.
Tervek idénre
Jobban végezni a munkámat.
Le KELL nyelvvizsgázni!
El kéne jutni táborba és Írországba.
Ki kéne jutni aupairkodni kicsit az olaszokhoz.
Javítani az emberi kapcsolataimon.
Sok filmet megnézni.
Még több könyvet olvasni.
Hmm. Nincs is sok tervem.:)
Mindjárt év vége
Mivel nem vagyok benne biztos, hogy blogolok még idén, ezért leírom mik voltak az év jellemzői kicsiny életemben.
Januárban: Szerveztem egy lepet, túléltem egy elég durva hörghurutgyulladást és szakdolgoztam de nagyon.
Februárban tangyakon voltam, amit rettentően nagyon nagyon élveztem. Hivatalosan is Albertfalva lett a lakcímem. Megszűnt a fogamzásgátlóm...
Márciusban Még mindig gyakszira jártam (mellette azért egyetemre is), írtam a szakdolit.
Áprilisban leadtam a szakdolgozatomat, megcsináltam egy tökéletes zárótanítást, volt TLV döntő, kiöltözős sütizés és 10 éves HPC tali. Megvettem életem első magassarkúját is.
Májusban járt nálunk Thereon, elkezdtem állást keresni, kikerültem az MTT vezetőségéből.
Júniusban a legfontosabb az volt, hogy letettem az államvizsgát, mégpedig magát a vizsgát dicsérettel, a diplomám négyes lett.
Júliusban még mindig munkát kerestem, és volt a tábor is, ami egész jó volt. Táboroztattam pénzért.
Augusztusban 25 éves lettem, nem sikerült a nyelvvizsgám.
Szeptemberen kezdtem A Munkát A Nagybetűs Életben. Voltam Critical Masson.
Októberben Apa kórházba került és a Nagyi is. Nem volt annyira vidám hónap.
Novemberben volt fegyveres fotózás meg sminkfotózás is. Aztán meghalt a nagymamám és intéztem ezzel kapcsolatban mindenfélét.
Decemberben pedig nagyon vártam a téli szünetet, jobban mint a gyerekek és sok dologgal kapcsolatban döntésre jutottam.
Most néminemű reménnyel várom a jövő évet. Sok változás lesz benne az biztos.
Tisztelt Ház!
Azon kéne elkezdeni gondolkodni, hogy mégis mi a jó fenét akartok ezzel, amit most csináltok? Mert én azt látom, hogy a barátaim, kollégáim között egyre többen gondolkodunk azon, hogy innen menekülni kell! Lassan mindegy, hogy hova, de menni, el innen, mert itt lassan nem lehet élni. Persze ha ez a cél, akkor csak így tovább, de, amikor olyan barátaim szájából is azt hallom, hogy már lépéseket tesznek azért, hogy külföldön élhessenek, akik pár éve - velem együtt - azt szajkózták, hogy itt születtem itt is halok meg, az azért már eléggé érdekes nemde?
Igen én is erősen gondolkodom azon, hogy hova kellene menni, melyik országban lehetne egy kicsit jobban élni, melyik ország az, ahol mernék gyerekeket tervezni, ahol nem attól kellene félnem, hogy mi lesz ha kitesznek, mer tudok félretenni, hogy kihúzzuk addig, ameddig új állásom lesz. A jelenlegi keresetünk pedig még arra sem mindig elég, hogy a számláink rendezve legyenek, nemhogy félretenni belőle. Pedig mi még csak ketten vagyunk és nincsenek drága hobbijaink sem.
Szóval Tisztel Ház!
Ha azt szeretnéd, hogy legyenek adófizető polgáraid a jövőben, rohadtgyorsan kezd el gondolkodni azon, hogy megteremtsd azokat a feltételeket, hogy az emberek akarjanak itt élni, és ne csak kényszerből kelljen nekik.
Kis karácsony, nagy karácsony
Idén is hazajöttem karácsonyozni anyuékhoz. Még tegnap azon gondolkodtam, hogy kinek mit adhatok, aminek örülni fog.
A húgom megkapta a nagypapám építészmérnöki készletét, körzőket, vonalzókat, olyan ceruzákat, amiket ma már nem is gyártanak, tollhegyet és mindent, ami a 60-as években egy építészmérnöknek, tervezőnek kellhetett.
Anyu a húgomtól és tőlem kapott egy plüsskaticát.
Az öcsémék megkapták azokat a felsőket, amiket még az esküvőjükre csináltam.
Apukámnak pedig azt a dobozt csomagoltam, be, ami a szekrényben volt rengeteg sok fényképpel a mamáról és róla, papírok, anyakönyvi kivonatok, és levelek, amelyeket a nagyszüleim váltottak egymással.
Én a magam részéről három új harisnyát, egy szippancsok mese dvdt (ennek az a sztorija, hogy a húgom anno baromi jól szórakozott ennek a mesének a főcímdalán és varrtam neki egy ilyen figurát) és az öcséméktől egy dobozt, amiben egy doboz volt, amiben ez volt:
Pedig azt hittem nem fogom megkapni, mert nagyon drága és már azon gondolkodtunk Alyrral, hogy hogyan fogom kiszorítani a fizuból. El is sírtam magam, annyira örültem neki. Talán akkor örültem ennyire ajándéknak utoljára, amikor az első kazettás magnómat megkaptam apuéktól, pedig egész ősszel és télen azt mondogatták, hogy nem lesz, mert nincsen rá pénzünk.
Szép kis karácsony lett ez, pedig féltem tőle, hogy milyen lesz.
Holnap pedig somlóit csinálunk, aztán megyek Alyrékhoz.
Ilyenkor szeretek élni.
A sehovase tartozás érzése
Pénteken a kollégáim vacsorázni mentek. Én két okból nem mentem velük, az egyik az volt, hogy kicsit macerás lenne megszervezni, hogy én is ehessek, a másik pedig, hogy nem volt pénzem rá.
Miután iskolai rendezvény is volt a sulinkban, még beszélgettünk utána/közben a tanáriban és nagyon úgy éreztem, hogy nagyon szeretnék menni. Gyorsan le is léptem, hogy ne előttük bőgjem el magamat, mert az milyen már, és miután elhagytam a karácsonyi ajándékomat, amit egy gyerekemtől kaptam végigbőgtem az utat hazafele.
Úgy éreztem sehova sem tartozom, nem hiányoznék senkinek sem és különben sincsen rám szükség. Szarul végzem a munkámat, és semmit se tudok jól csinálni, és nem tartozom sehova és... És ez így ment körbe körbe egész este. Persze lehet, hogy az elmúlt két hét feszültsége és stressze jött így ki rajtam, de nagyon rosszul éreztem magam.
Aztán tegnap volt MTT karácsony, amire sütöttem sütit (ami meglepő módon elfogyott), és beszélgettem emberekkel és sehonnan se küldtek el és még forrócsokizni is eljutottunk a Zichy utcában egy nagyon kellemes kis helyre (ahova szerintem még visszanézünk, a neve Zichy teázó) és Rayan megjegyzése még meg is simogatta a lelkemet, szóval úgy jöttem haza, hogy mégiscsak tartozom valahova, akkor is ha a periférián vagyok.
És ez jó érzés volt.
Nagyon.
Nem jó érzés...
Egész héten egyedül voltam a porontyaimmal az iskolában, és ma úgy jöttem haza, hogy lehet, hogy szakmát tévesztettem. Egyszerűen iszonyatos érzés, amikor én jobban várom a kicsengőt mint ők.
Borzasztó volt.
Ezután még mentem krampusznak Mirrand jóvoltából (ezer hálám érte neki), és próbáltam a gyerekeket éneklésre, verse bírni de nem ment. A Mikulásbácsi szerint, aki már tapasztalt, ez még egy kevésbé rémes közönség volt. Én meg elhiszem neki. Szerinte ügyesek voltunk (bevetettem én mindent, ami eszembe jutott, dalt, ugrálást, mindent).
De most megérdemelt két nap pihenés jön.
Vettem csizmát, de vihetem vissza, mert lejött a bélése...
Az ebadóról
Amikor kislány voltam és nagyon szerettem volna kutyát, nagyon sok mindennek utána néztem a könyvekben, amik otthon voltak. Ott derül ki számomra az is, hogy a kutya után fizetni kell ebadót. A könyv valamikor a 80-as években jelenhetett meg, szóval nem mai darab volt. Meg is kérdeztem anyát, hogy mennyibe kerülhet az ebadó, és a kicsi kutyák után is kell-e fizetni. Akkor már nem volt ebadó, szóval ha lett volna kutya akkor se kellett volna.
Most ismét be fogják vezetni. Évi 6 ezer azaz hat ezer vagy 6000 forintról van szó. ÉVI és nem havi. Ha azt lebontom hónapokra az havi 500 kemény magyar forint. Ennyit szerintem ki lehet gazdálkodni, akármilyen keveset keres is az ember. 500 forint. Olcsóbb, mint egy doboz cigi, két üveg sör, kicsivel több, mint egy liter benzin, és kb. egy negyed könyv ára.
Ha végig gondolom, hogy a havi kutyakaja nekünk 1500 forintnál indul, és akkor Szeder még kap házikosztot is ha úgy adódik (tehát nem minden nap eszi a kutyakaját), hogy egy oltás ára 5-6 ezer forint, hogy egy ivartalanításé 20-30 ezer, hogy egy chippé, ami kötelező 4 ezernél indul, akkor ez a havi 500 forint igazán beleférhetne.
Ráadásul nem kell fizetni annak, aki menhelyről hozott kutyát tart vagy ivartalanítva van a kutyája.
Szóval igazából kiket is érint az ebadó? Azokat akik, tenyésztenek, nem ivartalaníttatnak és olyan kutyát nevelnek,ami már önmagában többe kerül, mint amennyit én havonta keresek. Nekik pedig legyen már havi 500 forintjuk arra, hogy kifizessék az ebadót (kutyánként, tehát egy tenyésztőnek jóval többet kell majd fizetni természetesen).
Eddig egyet is értek a dologgal.
Amivel nem értek egyet az az, hogy ennek az adónak sem fogjuk látni az eredményét. Mert az ebadót véleményem szerint az állatvédelemre, a menhelyi körülmények javítására, az ellátás árának a csökkentésére, és az olyan nagyon régóta várt állatrendőrség fenntartására kéne fordítani. Ehelyett valószínűleg a kormánytagok zsebében fog csücsülni és újabb baromságra költik majd el.
Egyszóval, aki amiatt teszi majd a kutyáját az utcára, mert ebadót kéne utána fizetni, azt én szívtelennek tartom. Mert a kutya (ahogy a macska is ) családtag, ugyanolyan része a családnak, mint a gyerekek vagy a szüleink. Ha megbetegszik, ápoljuk és meggyógyítjuk, ha öreg lesz nem tesszük az utcára, hanem mellette vagyunk ameddig még él és örülünk minden pillanatnak, amit vele tölthetünk. Nem csak akkor szeretjük, amikor villogni lehet vele, amikor megdicsérik a buszon, hanem akkor is, amikor segítségre van szüksége.
Bár, mi mentesülünk az ebadó alól, mert Szeder ivartalanított is, és menhelyi, de ha kéne befizetném. Mert havi 500 forinton nem múlik. Maximum nem veszünk csak egy tábla csokit abban a hónapban.
Tél
Itt a tél és eltűntek a színek. Nem tetszik. Nagyon nem. Én azt szeretem, amikor színes a világ. Most meg nem az.
De kaptam apától egy ilyet. Most is ezen csücsülök és írok. Durva de tényleg egyenesen kell rajta ülni.
Mivel itt többen olvasnak, lenne egy kérdésem.
Ti hogyan tartanátok rendet egy osztályban?
Érzések
Úgy érzem, hogy a világ azt várja el tőlem, hogy összeomoljak, toporzékoljak, sírjak stb.
Emlékszem, amikor a nagyapám meghalt, aznap sírtam, nem is keveset, aztán a temetésen - azon túl, hogy végignevetgéltük az öcsémmel - szintén sírtam és ennyi.
Pedig könnyen sírok, de nagyon ritka az, hogy kiakadva sírjak.
Tegnap is sírtam, sokat. Ma is sokszor jött rám, hogy elpityeredjek, és nagyon sokszor jut eszembe a nagyi, de nem érzem úgy, hogy toporzékolnom kellene. Persze nem jó érzés, hogy nincsen többé és hogy nem tudok már neki mesélni és ő sem nekem, nem jó érzés, hogy nem hallom többet a hangját. Nem jó érzés, hogy pénteken temetjük.
De a halál az élet természetes velejárója, és a nagymamám igencsak szép kort élt meg, ha beleveszem azt is, hogy milyen sokat szenvedett.
Sokkal megrázóbb volt látni a kórházban (konkrétan végigbőgtem az utat hazafele, amikor először bementem hozzá, izgis volt úgy tekerni), megrázóbb volt látni ahogy épül lefelé, ahogy egyre kevesebbet tud a külvilágról, megrázó volt látni ma az üres ágyát és megrázó volt, amikor minden nap úgy mentem be hozzá a kórházba, hogy vajon életben lesz-e még, vagy én veszem észre, hogy meghalt.
Talán ezért is nem rázott meg annyira a halála, mert fel tudtam rá készülni, mert tudtam, hogy nem fog már hazajönni a kórházból, mert láttam, ahogy szépen lassan elfogy, és mert el tudtam tőle köszönni, amikor még eszénél volt.
Ettől még nem vagyok jól, ettől még nagyon könnyen könnyes lesz a szemem (höhö most is), és kell majd némi idő, ameddig újra meg tudom majd nézni a gyerekkori videóinkat sírás nélkül.
De úgy gondolom, hogy ő sem akarná, hogy sokáig gyászoljuk, hogy sokat sírjunk miatta. Tudta, hogy meg fog halni, hiszen elmondta nekem, nem is egyszer, tudta, hogy a kórházból már nem fog hazajönni, mert abban a mosolyban, amit utoljára láttam nála benne volt ez is. Nagyon régen készült ő már erre az útra, nagyon hiányzott neki a nagyapám és az édesanyja.
És nagyon remélem, hogy holnap senki se kérdezi meg, hogy "és hogy vagy?" mert lehet, hogy kupánvágom... Ez ilyenkor a leghülyébb kérdés. Hétfőn is, addig nem borultam ki, ameddig mogyi fel nem hívott telefonon. Akkor zokogtam egy kicsit a metrón, de aztán jobb lett.
És ma éreztem először úgy, hogy most már tényleg a felnőttek közé sorol a világ... Nem volt jó érzés.
Az utolsó dal
Gondolkodtam azon, hogy ezt a dalt az előző bejegyzés végére tegyem-e vagy új bejegyzésbe, de végül is úgy döntöttem új bejegyzésbe megy.
A sors különlegessége, hogy ebből vizsgáztam az egyetemen, és nagyon szerettem dalolgatni, mert szép a dallama. (Persze mi a héber szöveg nélkül tanultuk).
Ez volt a nagymamám kedvenc dala. Talán az egyetlen is, amit ismert.
Necrologi
1925. március 23.-án Schermann Gizella életet adott első gyermekének Ilonának. (Majd két évvel később fiának is, de ez történetünk szemszögéből lényegtelen).
Ilona biztos jó kislány volt, legalábbis ő így mesélte. 9 évesen egy barátnője anyjától elkapta a TBC-t, így szanatóriumban, kórházban töltötte élete felét. Miután kitört a háború és a németek megszállták hazánkat, az egész családnak sok borzalmat kellett átélnie. De túlélték.
Hogy pontosan mikor jegyezték el először, azt nem tudom, de, hogy nem ahhoz a férfihoz ment az biztos. Nem tudom, hogy későbbi férje mivel vette rá, hogy mondja fel az eljegyzést, az viszont bizonyos, hogy 1948-ban Ilona hozzáment Endréhez (érdekes, hogy a házassági papíron Andor áll), és 1953 február 10-én megszületett egyetlen közös gyermekük Péter, akit Évának vártak.
Éldegéltek szépen, nevelgették a fiúkat, és próbáltak neki mindent megadni, amit tőlük a háború elvett. Építgették a rendszert, dolgos emberek voltak, akik mindig kiálltak magukért.
Aztán a 1981-ben Péter, Debrecenből egy olyan leányzó iránti vonzalommal tért haza, amit Ica nem nézett túl jó szemmel. Sőt... Hát még, amikor 1983-ban összeházasodtak. Közölte az ifjú arával, hogy fél évet sem ad a házasságuknak. De tévedett.
Annál nagyobb öröm érte 1986-ban, amikor megszülettem én, a várva várt Lány.
Ők csodaszépnek láttak, pedig nem voltam az, ezt még anyámék is beismerik.
A többi unokának már nem örültek annyira, mint nekem, talán ezért is van az, hogy én többet voltam velük, mint a többiek, és kicsit talán közelebb is álltak hozzám.
Teltek az évek és kb. 10 éve meghalt a nagyapám. Akkor felajánlottuk a nagyinak, hogy költözzünk össze, mind egy nagy házba, de nem akart.
Egészen három évvel ezelőttig, lakott itt egyedül, aztán bement az öregek otthonába. Látogattuk szorgosan (már amennyire időnk engedte), és néha annyira megkérdeztem volna, hogy milyen volt a gyerekkora, a fiatalkora, de sosem kérdeztem. Most már nem is fogom.
Ugyanis kb. három hete bekerült a kórházba, ahogy erről írtam is, csak elveszett. Mivel a család mozgóképes tagja én vagyok, én jártam hozzá, vittem neki, amit kért a kórház, látogattam, beszéltem hozzá, akkor is, amikor már nem reagált. Mert egy idő után nem reagált, hanem hol a háborúban volt, hol az anyjával veszekedett, hol a nagyapámnak magyarázott valamit.
Amikor utoljára teljesen tudatában volt annak, hogy ott vagyok és én vagyok az, elköszönt tőlem. Mosolygott, megköszönt mindent és elköszönt tőlem. Még anyámnak is megbocsátotta, hogy nem értelmiségi. Igyekszem majd így emlékezni rá, és nem arra, amit szombaton láttam, amikor már csak lélegzett.
Mert ma délben, végül csak megadta magát a sorsnak, és távozott oda, ahonnan soha senki nem jött még vissza. Azt hiszem most már jó neki, mert azokkal van, akik igazán fontosak voltak neki. Az anyjával, apjával, nagyapámmal.